Szükség van most megint azokra a percekre, amikor csak szó vesz körül. Csak szavak, mondatok, sorok és szótagok, verszakok és rímek. Csak innen tudom, valós a krízis. Persze, dehogy csak innen. Csak amikor félelem és kétség és reménytelenség jön el, akkor innen lehet reményt könnyezni. 

A Miljković-versekben én is ott vagyok. Érzem őket, bár biztos nem én vagyok a legmívesebb tolmácsuk. Egy kicsit az enyémek is. Ahogy most érzem, hogy még tovább kell menni és újabbakat kell bevenni, mert az eltelt húsz év alatt elég volt hozzá. Hogy folytassam. Hogy a vers ne csak emlékezés legyen azokra a napokra.

A föld jelene (Sadašnjost zemlje)

Ó föld legszebb akadálya vagy a versnek
Balsiker és szabadság zápora
Szívem felveri a port az úton
Zuhanásom toldja meg életem

Amikor a láng megáll
Virágba bújik táplálni nem kell
A csillagok válnak illatává s az alacsonyröptű maradak
Hogy hihessünk mindebben

Lehúnyt szemekkel az imádott viharban
Madarak éneke ábrándítja ki az erdőt
A sértések egyensúlyának elnézést a neve
És itt e táj mely mesébe illő

De az állat állandó magasztalása madarat szül
A korábbi életből ismeretlen úton
A füvek az édenbe költöznek a kamilla illatával
S az utolsó virág a szegények ajtaján kopogtat

(A világ érzése ciklus 3. verse)