Az égen világítanak a lövedékek. Éjszaka van, itt a földön. Várunk. Egy elemlámpám van, olvasok. Mások alszanak, bóbiskolnak, vagy csak nyugtalanul rágják a körmüket. Napok óta nem jutottunk fedett helyre, hideg van, gyakran esik. Most éppen nem.

Öt vers, egy ciklus. A világ érzése, Osećanje sveta. 1960. Már napok óta küzdök velük, írom és átírom. Aztán persze még évek múltán is belejavítok majd, de most csak ez az öt vers jár a fejemben. Valami kell és ez talált meg. Arra nem lehet gondolni, ami körülvesz, arra nem lehet gondolni, milyen kilátástalan a jövő, azt nem lehet agyban is újraélni, amit a test épp átél. Az első vers. Elkészül. Aztán majd a többi, idő van rá, a lövészárok takarója alatt.

A tűz múltja (Prošlost vatre)

A csillagokat cinkosává neveli
Önnön sötétje fedi be álmát
Az idővel cimborál
Hamuját keverve a hajnal üdeségéhez

Fénylik: az üressége fénylik
Tehetetlensége világítja meg útjainkat 
Zsarnokságának neve Nap
Árulásait az emberi test takarja el

Elismerte az Északot
Vénségére megáldotta a zimankót
Önnön ínségéből keltetett madár
Jeget olvas gondolataiból

Nyájas és szörnyű mód
A napok különböznek de a hajnal fénye örök
Fejében szennyes a tűz; a visszhangzó szó
Rontja meg az eljövendő hajnalt